Életút

Juhászné Albert Rozália, naiv festő (1928-2016)

„Erdélyben születtem, Csík megyében, Csíkszentdomokoson, 1928. március 14-én. Elemi iskolába ott jártam. Heten voltunk testvérek, három fiú és négy lány. Édesapám ácsmester volt. Nyáron keveset volt otthon, de télen mindig otthon dolgozott. Készített szövőszéket, kerekes guzsalyt, faragott székeket. Édesanyám font, szőtt és ellátta a nagy családot. Esténként a szomszédok jártak egymáshoz – a guzsalyasba – fonni. Szép, vidám esték voltak ezek, sok mesével és énekléssel. 

Én a második lány voltam. Sokszor kellett vigyázni a kisebb testvérekre. Úgy emlékszem, elfeledkeztem néha a rám bízott dolgokról, mert mindig babaruhát varrtam, meg rajzoltam valamire. Újság szélére, a könyvek margójára, ha nem volt más papírom. A kertünk végén folyt a patak, így nekünk volt saját patakunk. A partján a fűzfák tele voltak szitakötőkkel. A patakból szedegettem apró kövecskéket, abból nagyon szép mintákat lehetett kirakni. A patakban sok rák, pisztráng és nagy hal volt. A délutáni órákban rengeteg rákot lehetett fogni. Húsvétkor összegyűjtöttem a tojások színes héját. Apróra törve nagyon jól lehetett vele játszani. Valóságos mozaikképeket, táncoló alakokat lehetett belőle készíteni.

Igazi festményeket először a templomunkban láttam. A mellékoltárok lépcsőjén ültünk mi, gyerekek. Kicsi voltam még, öt-hat éves, de mégis éreztem, hogy ami ott, van az nagyon szép. Azóta is bárhol járok, szeretek bemenni a templomokba és nézelődni.

Abban az időben még egész nap iskolába kellett járni. Mi messze laktunk az iskolától és délben nem mentünk haza. Így aztán a déli szünetben telerajzoltam a táblát. Sokszor kaptam ezért körmöst, mert a kréta elkopott, és a tanító néni észrevette.

Nagynénéméknek vízimalmuk volt. Engem sokszor elvittek hosszabb időre magukhoz, mert nekik nem volt gyerekük. Jó volt náluk lenni. A malomház mögött nagy, virágos rét terült el, és a patak teli volt szép kavicsokkal. A malom éjjel-nappal járt. Ha kifogyott a termés a garatból, akkor a lakásban megszólalt egy harang.

A front elől menekülve jöttünk ide Szabolcsba, 1944. szeptember végén. Pátrohára kerültünk. Ipari tanuló már itt voltam. Női szabó mestervizsgát tettem 1961-ben. Női szabó kisiparosként dolgoztam 1983-ig. Férjhez mentem 1947-ben. A férjem szülei csendes, jó emberek voltak. Anyósom olyan volt, mintha édesanyám lenne. Együtt éltünk halálukig, huszonkét évig. Megtapasztaltam, hogy az együtt élő nagycsalád hogyan tudja egymást segíteni. Engem is elvittek néha a mezőre, ha valami sürgős munka volt. Főleg aratás idején és szénagyűjtéskor, ha jött az eső. Így megismertem, és megtanultam becsülni a nehéz paraszti munkát. 

Kevés szabadidőmben festettem és rajzoltam. Ez volt nekem a pihenés. Még akkor vízfestéket használtam és rajzlapot. A Pesten élő öcsém ezt meglátta. Legközelebb hozott nekem festéket, olajat és vásznat. Letette elém, és azt mondta: „Na, ezt próbáld ki!” Eleinte nem ment könnyen. Meg kellett tanulni bánni az olajjal és a színekkel. Hisz én senkitől nem tanultam ezt soha. Ezután egyre többet festettem.

A férjem 1981-ben nyugdíjas lett. Akkor költöztünk Kisvárdára. Itt most már több a szabadidőm. Szeretem festeni a szülőfalum szép, még ma is élő népviseletét. Ahogy az asszonyok felöltöztek ünneplőbe, áhítatos arccal kötötték a vasárnapi kendőt a fejükre. A csodálatos zöld vagy a téli nagy hó alatt pihenő hegyeket, a karácsonyi betlehemezést, a húsvéti pászka áldását. Azt is, ahogy locsolódnak a pataknál a leányok és a legények s ahogy pünkösdre mennek a keresztalják a csíksomlyói búcsúra. Szeretem festeni a napraforgó égő sárgáját, a búzatáblák arany színét a búzavirágokkal és a pipacsokkal. A sorakozó búzakereszteket és az ott dolgozó embereket. A természet minden szépségét.

Mit jelent nekem a festés? Örömet, csendet és nyugalmat.” (Kisvárda, 2002)

Juhászné Albert Rozália, naive painter (1928-2016)

“I was born in Transylvania, Csíkszentdomokos on 14 March, 1928. I spent there my school years. I had three brothers and three sisters. My father was a carpenter. He spent only a few days at home in the summer, but worked at home in the winter. He made looms, distaffs and carved chairs. My mother span, weaved and cared for the whole family. In the evening neighbours visited each other to spin – and simply spend the time together. These were marvellous, happy occasions, full of laughter and telling tales.

I was the second daughter in the family, and had to care for my younger sisters and brothers. I remember having forgotten things I should have done – I was busy with sewing doll’s clothes, drawing on the margins of books and newspapers, when I had no paper…

We had a ’private’ stream, since it ran in the backyard. Willows on its bank were full of dragon-flies. I collected colourful pebbles from the stream and made pictures with them. There were also heaps of crawfishes, trouts and enormous other fishes – we could pick plenty of crawfishes in the afternoon. During Easter I collected the colourful pieces of eggshells: after breaking them into pieces, I could make nice mosaics with them.

I saw real paintings in our church first in my life. We, children were always sitting on the steps of the side-altars. I was not more than 4 or 5, but I was sure that those things were beautiful. Ever since wherever I go, I always step into churches and look around.

At that time we had to stay in school all day long. We lived far from the school, so we didn’t go home during the dinner-brake. This way I had time to draw on the blackboard during this period. My teacher was always angry with me: the chalk didn’t last a long time…

My aunt’s family had a watermill. I spent a lot of time there – the family didn’t have children, they were much fond of me. It was a happy period in my life. Behind the mill, there was a huge field, all covered with flowers, the stream filled with nice pebbles. The mill worked day and night, without stopping. If there wasn’t enough wheat in the hopper, a bell started to ring.

Running away from the front, we arrived in Szabolcs county, Pátroha, at the end of September, 1944. I learned sewing here, as an apprentice, and became a tailor in 1961. I worked as a women’s tailor until 1983, and taught 11 apprentices to sew during these years. 

I married in 1974. My husband’s parents were peaceful, good people, my mother-in-law was just like my mother to me. We lived together with them for 22 years. I learned these years how a huge family can help its members. I also took part in the work in the field, when it was necessary – especially during harvest and collecting hay. This way I learnt what ’hard-work’ means in everyday life. 

I started painting in the 70’s. I had always been passionate about drawing and painting, but had no time and possibilities. Whenever I had some time, I sat down and started drawing – it was a kind of recreation for me. First, I used aquarelle and sheets of paper. My brother, living at that time in Budapest, saw my works, and brought me oil and canvas. He put them in front of me and said: ’You should try these!’ It wasn’t very easy to use them – I had to learn how to use oil and colours. There was no one to show me. I painted more and more. 

I lived in Pátroha for 36 years. My husband retired in 1981, so we moved to the nearby town, Kisvárda, where I had more spare time than before. I like painting the traditional costumes of my native village, still worn these days. How women dressed in Sunday clothes, tied up their shawls with a devote expression on their faces. The enormous and beautiful hills, all green or covered with thick snow, Nativity play, blessing of the Eastern unleavened bread… How girls are sprinkled by men during Easter at the stream, how people went to pilgrimage to Csíksomlyó…

I like to paint the burning yellow of sunflowers, the golden wheat fields with cornflowers and poppies. The rows of wheat-sheaves and people working in the fields. All nature’s beauty. My paintings show the everyday life of country people, moments of their tiring, hard work. I find even that movement nice, when one takes a handful of wheat from the ground or puts the bread on the table-cloth, placed on the ground. I paint these things. I spent a lots of time in the fields with my family, I found the sound of scythe beautiful, the smell of freshly cut grass was marvellous… One could have a rest in the shadow of the wheat-sheaves. All I paint are these simple things. 

What painting means to me? Happiness, silence and quietness.” (Kisvárda, 2002)


%d blogger ezt szereti: